Vigyázat! Az itt leírtak jó része idegállapotban fogalmazódott, sok-sok személyes véleményt tartalmaz. Csak és kizárólag azért raktam fel mindenféle finomítás nélkül, mert így a legőszintébb, és így adja vissza leginkább a véleményemet egy olyan dologról, amiről egyébként alig van szó, pedig szerintem eléggé valós, és tudom, hogy Stockholm-szindróma, de akkor is. Egyébként meg nem szeretnék degradálni.
Szóval atyaúristen.
Be kell valljam, engem nagyon nehéz rávenni arra, hogy rákattintsak egy blogra – többnyire csak akkor teszem, ha látom, hogy az illető segítségre szorul, illetve ha nagyon-nagyon megtetszik a felkonferálása. Az ilyen párbeszédes, minden-mondat-egy-szóval-bővülős dolgokra jóformán rá se pillantok, bár ez sokkal inkább az én heppem, mint az írók és hirdetők hibája, de nem is ez a lényeg. A napokban láttam az egyik csoportban egy bejegyzést, amiben egy személy arra kérte a többieket, hogy írjanak neki olyan blogokat, ahol a főszereplő hölgyet elrabolják.
A teljes történethez az is hozzátartozik, hogy engem nemrégiben el kezdett érdekelni ez a téma, rengeteg ilyen cikket olvastam, ahol valós eseteket írtak le, többek között például Natascha Kampusch, és az amstetteni rém ügyét is, mert bármennyire is megbotránkoztató, szerintem roppant érdekes. Így, mikor megláttam a kiírást, a kezemet dörzsölgetve mentem rá a megjegyzésekre, és ott az első linkre. Majd az azt követőkre is, de a lelkesedésem nem csak csökkent, de egyszerűen szinte felrobbantott az idegesség, amit egy-egy ilyen képzelgés elolvasása után éreztem.
Folyamatos tendencia volt, hogy az összes áldozat beleszeretett fogva tartójába, és bár nem olvastam végig egyiket sem, mert nem akartam helyből kettéfejelni szerencsétlen monitoromat, nem éppen úgy tűnt, hogy a végén lesz bármilyen reális mozzanat. Már magát a gondolatot, hogy egy olyan történetet írjunk le, amiben egy nő alá van vetve egy nagyobb erejű férfinek, aki kedve szerint azt tesz vele, amit csak akar, és ezek ellenére (vagy mellett, nézőpont kérdése) beleszeret, felháborítónak tartom. Igen, a Stockholm-szindróma ellenére is.
Kérdem én, miért tartunk egy ilyen beteges, undorító, fájdalmas és tragikus történéssorozatot méltónak arra, hogy ilyen módon bemutassuk? Mert azt hittem, nem kell taglalnom, hogy egy ilyen tragédia egy egész életre megnyomorít lelkileg, viszont úgy tűnik, mégis. Nem hiszem el, hogy minimális átgondolásra sem szántunk időt.
Pontosan ezért döntöttem úgy hogy megosztom veletek életem legmegrázóbb könyv- és filmélményeit. Ha mégis úgy döntenél, hogy ilyen téren akarsz írogatni, mindenképpen vess rájuk egy pillantást, hogy legalább egy kicsi fogalmad legyen arról, mit is jelent fogvatartottnak, kétségbeesettnek, és legfőképpen áldozatnak lenni.
Emma Donoghue: A Szoba
Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja – a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás…
A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilencéves kora óta -hét esztendeje- raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek.
A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad.
Személyes véleményem:
Egyszerűen imádtam. Nem feltétlenül jössz ki belőle pozitív élménnyel, de garantált, hogy átértékeled a gyerekkorodat, és soha többé nem fogsz a legcukcsibb miniruha, vagy az iPhone x-edik kiadása után hisztizni. Ahogy az a fülszövegből is kiderül, a könyv az ötéves Jackről szól, az ő szemén keresztül látjuk a világot, hogy ő hogyan viszonyul a Szobához, az anyjához és Patáshoz. Bár inkább a fiúval foglalkozik a könyv, azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az anya milyen szinten undorodik Patástól. - SPOILER - Az egyetlen ok, amiért nem küzd ellene, amikor a tettek mezejére lépnek az az, hogy nem akar okot adni neki arra, hogy bármit megvonjon Jacktől. Viszont ezek mellett még azt sem engedi, hogy ránézzen, nemhogy azt, hogy beszéljen vele. - SPOILER -
Ezért imádtam:
Mert annak ellenére, hogy gyerekszemmel - és ennek megfelelően egy öt éves gyerek szókincsével - van megírva, egyáltalán nem unalmas. Végig izgalmas, és ha hajlamos vagy a meghatódásra, akkor talán el is pityeredhetsz rajta. Nekem sikerült,
bár én az Így neveld a sárkányodat 2-n is bőgtem, mert egyszerűen ah. Szóval ha nem bánod, hogy egy kicsit valósabb, ám ugyanakkor sokkolóbb képet kapsz egy ilyen esetről, mindenképp olvass bele.
3096 nap
Nyolc év telt el, sokan már le is mondtak arról, hogy a kislány élve előkerül, mikor bombaként robbant a hír: Natascha egy pszichopata fogságában sínylődött, ahonnan végül tizennyolc esztendős korában sikerült megszöknie. A lányt, egy Wolfgang Priklopil nevű férfi, fényes nappal rabolta el, majd a pincéjében külön erre a célra kialakított, öt négyzetméteres cellában tartotta fogva, valamint kínozta. Natascha évekig nem hagyhatta el a pincét, később azonban fel-feljárhatott a házba, sőt, a férfi néha a városba is magával vitte. Priklopil valószínűleg túl nagy bizalmat szavazott a lánynak, aki azonban nyolc év gyötrelem után, a férfi figyelmetlenségét kihasználva, egy szép napon megszökött. A gyerekrabló, tudván, hogy tette miatt élete végéig börtönbe zárnák, öngyilkosságot követett el.
TRAILER (amit mindenképp nézz meg, mielőtt belevetnéd magad)
Személyes vélemény:
Szóval, azt hiszem ezt felkészülten kell megnézni. Viszont mindent megér, itt láthatjátok a valódi Stockholm-szindrómát, ami véletlenül sem összekeverendő azzal, amit az ilyen blogok nagy részében, ha nem egészében olvashattok.
A film igaz történeten alapul, gyakorlatilag dokumentumfilm. Nyilván nem kapod vissza teljesen, hogy Natascha mit élt meg abban a nyolc évben, de így is eléggé elborzasztó, és elgondolkodtató élmény. Én speciel még valamikor júliusban láttam, és sokáig nem tudtam elaludni sem, egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy milyen lehet a szüleimtől távol, egy spájz nagyságú szobában élni évekig, büdösben, zajban, rettegve attól az elmebeteg fogva tartóm bármikor visszajöhet, vagy éppen soha. Egy tőlem jóval idősebb ember azt csinálhat velem, amit csak akar, semmi beleszólásom nincs a saját életembe, nem tanulhatok, nem kommunikálhatok a világgal, de ne menjünk ilyen messzire, még enni sem ehetek, amikor akarok, sőt van, hogy napokig egy falatot nem kapok. Nincs olyan szó, ami jól leírná ezt a helyzetet.
Ezért imádtam:
Fogalmam sincs. Talán azért, mert minden egyes szava igaz, és végig dübörgött a mellkasom, bármi is történt. Szerintem a színészi játék valami eszméletlen, nem hat erőltetettnek, bár még mindig nem bírom felfogni, hogy Antonia Campbell-Hughes valóban ilyen vékony.
Ha mindenképp erről a témáról akarsz írni, akkor javaslom, hogy legalább az egyikre vess egy pillantást, hogy egy kicsi valóság-szaga legyen a sztoridnak. Csak úgy mondom.
A következőkig minden jót kíván:
Cymone F.
